hiányoztok, de köszi, jól vagyok

Kicsit nehéz most erről nektek írni, de megpróbálok. Az is hozzá tesz, hogy veszettül régen beszélgettünk, pedig szeretlek titeket...TÉNYLEG. 

Sok minden történt az elmúlt időszakban, hmm még annál is több. Arra gondoltam, hogy akkor most kicsit képbe hozlak titeket is azzal, hogy mi is van velem. Rengeteget írhatnék arról mi volt de talán ti is jobban fogjátok élvezni, ha minden mozaikot a helyére rakok a ti fejetekben is. 

Azért ugorjunk egy kicsit vissza augusztus végére, szeptember elejére. 

Éltem a napjaimat mint egy átlagos lány... miről beszélek most is az vagyok. Tehát csak éltem. Semmi extra nem volt az életemben. Felkeltem, elmentem dolgozni, találkoztam a barátaimmal, elköltöttem a fizetésem ja meg néha aludtam is. 

Apropó munka. Nap mint nap jártam a Café Frei-be mint barista. Nagyképűen mondhatnám, hogy lehet neked is én adtam a kávét, de azért abban az időben amikor ott voltam a munkaidőm nagy részét az tette ki, hogy más keze alá dolgoztam. De ezzel semmi baj nincs... kezdő voltam DE ÉLVEZTEM.

Nem hangsúlyozhatom elégszer, hogy a legjobb helyre a legjobb emberek közé sodort az élet rengeteget tanultam tőlük és sokat adtak nekem de hát ők ezt tudják, mert nem rejtettem véka alá, nekik is mindig mondtam, hogy nem lehetek elég hálás. 

De gondolom sejtitek, hogy a szaftos részletek nem abban rejlenek, hogy egyszerűen "csak" miután nem vettek fel az egyetemre, eljártam dolgozni. Akkor most lerántom a leplet arról, hogy mi is történt.

Mondanám, hogy ez a nap is amiről szeretnék mesélni teljesen átlagosan kezdődött de hagyjuk a hülyeséget. Szabadnapos voltam, viszont hivatalos az Unicef sajtótájékoztatójára. Felmerülhet a kérdés, hogy mit kerestem ott de ez egy teljesen másik történet. Amikor kijöttem az ajtón még mit sem sejtettem, hogy mi fog történni. Az Astorián sétáltam amikor csörgött a telefonom. Tudni kell rólam, hogy általában ha nem ismerek egy számot nem veszem fel, de most valahogy megtettem. Megérzés volt, hogy ezt kell tennem, bár való igaz, minden normális ember felveszi a telefont de hát tudjuk, hogy én az ellenkező tábort erősítem. 

Amikor felvettem akkor egy nagyon ismerős hang köszöntött, hogy Helló, helló Iringó. (Ebből most pár híján százatoknak fel kellett ismerni ki is az.) Az az igazság, hogy ez a telefon egy korszak végét jelentette. Egy rövid de szép korszak. A beszélgetés lényege az volt, hogy mi lenne ha eljönnék a jelenlegi munkahelyemről és átmennék, egy olyan egyesülethez (azaz nevezzük nevén mert nem titok már, tehát a DUE-hoz) ami hozzám nagyon közel került az utóbbi időben, és rengeteg bizalmaz szavazott már nekem.

Tisztán emlékszem, amikor letettem a telefont és percekig csak gondolkodtam, és nem tudtam most mi tévő legyek. Képzeld el, hogy van egy biztos munkahelyed ahová már pont beilleszkedtél és megszerettél mindenkit de ugyanakkor kapsz egy álláslehetőséget egy olyan helyről amit szeretsz és imádsz. Na igen, én is a rossz irányba szálltam fel a villamosra. 

Valahogy azért csak megemésztettem, hogy mi is történt velem. Eddig az egyik fele szép és jó, de ott a feketeleves...a másik oldal.

Igen, érdekes érzés amikor már tudod, hogy a munkahelyeden fel fogsz mondani, de a jövendőbeli munkahelyeddel még nem írtál alá. Minden nap egy szenvedés volt. Bementem dolgozni és azon gondolkodtam, hogy ők még nem is sejtik, hogy el fogok innen menni de én már tudom és ez egyszerűen szétmar belül. Nehezebben mosolyogtam rájuk és többet voltam csendben mint amennyit beszéltem, ami nálam valljuk be ritka. Napok teltek el így, sőt talán egy hét is. Érezték, hogy van velem valami de nem tudták. Bevallom pár nap után eszembe jutott az is, hogy azért érzem ezt mert lehet nem a jó úton akarok tovább menni hanem itt kéne maradnom. Hmm, de az élet egy kaland én pedig kalandvágyó vagyok, így nem maradt más hátra mint...

A felmondás

Tudom, hogy nem én vagyok az első és az utolsó és az egyetlen sem akinek ezt meg kellett tennie, de rettentő nehéz volt. Emlékszem... gyomoridegem volt, hogy mit fognak hozzá szólni, hiszen én szeretem őket. Nem akartam őket ott hagyni, de kellett annyira önzőnek lennem, hogy nekem a saját életemet kell előtérbe helyeznem és nem az övéket. Pityeregtem közbe, mert egyszerűen nem volt velük konfliktusom sem problémám csak kaptam egy olyan ajánlatot, amit nem akartam elutasítani. Be kell vallanom, hogy nagyon jól fogadták, hogy el megyek. Nyilván nem örültek de hát ők már több ilyen esetet is átéltek, de én nagyon örülök, hogy akárhányszor betérek hozzájuk boldogan fogadnak és azóta is jóban vagyunk. 

A történet margójára, hogy akármennyire is nehéz, magunkat kell előtérbe helyezni. Ha valaki akkor én tudom, hogy nehéz de nem élhetjük mások életét csak a sajátunkat, és ha ezt okosan és kedvesen csináljuk nem sérül senki mindenki csak több lesz. Merjetek lépni. 

-iringo